Ez kemény harc lesz az oktatásügyben. Ki vállalja?

Múltkori véleménycikkünkön többen felbátorodtak, és sorra kapjuk a hasonló leveleket. Most az oktatásügy van soron, köszönjük szépen az írónak!

Ez kemény harc lesz az oktatásügyben. Ki vállalja?

A nem olyan távoli múltban kisebb diákok  és nagyobb diákok  és szülők publikáltak nyílt leveleket arról, hogy mennyire elegük van az oktatási rendszerből.
A semmi-tanulásból, az állandó számonkérésből, a felesleges fejtágításból, a délutáni szabadidő nullára csökkenéséből, a kisiskolások este 10-11-ig tartó tanulásából, az agysorvasztó butaságokból, a tendenciózus buktatásból, a leckék dömpingjéről, a borzadályos tankönyvekből.
Közben a pedagógusok sem repesnek. Portfóliójukat írják – vagy épp nyílt levelet az oktatás tarthatatlanságáról – , igyekeznek haladni a besorolási kategóriák között előre, olyan óraszámot produkálnak hetente, mint az oktatás történelmének folyamán még soha (26 tanóra minimum), és közben szinte szó szerint harcolnak a végletekig fáradt gyerekekkel, meg a kiábrándult szülőkkel.
Azok, akik a döntéseket hozzák, lehet, hogy jóhiszeműek, lehet, hogy nem is tudják, mit indítanak el egy-egy tollvonásukkal, de tény, hogy a magyar oktatásügy körbe van bástyázva törvényekkel, rendeletekkel, hogy minden jól be legyen biztosítva, tehát a tudatosságot eltagadni nem lehet.
Sokan kiáltanak már radikális változásért, sőt, kezd szállóigévé válni a “magyar oktatás úgy szar, ahogy van” szófordulat, és akkor még szóba se került a felsőoktatás, amely résztvevői külön regényt tudnának írni a saját sztorijukról.
De nekem van ám egy rossz hírem. Így semmi nem fog változni.

Így nem lesz változás

Nem azért, mert a szülők szeretik szenvedni látni a gyerekeiket az egész napos iskolában, a minden napos testneveléssel, az erkölcstannal, az ehetetlen, sótlan, ízetlen, büdös ebéddel, a délutáni tanítással, a késő estig tartó leckeírással, a frusztrált tanárokkal.
És nem azért, mert a pedagógusok imádják magukat szenvedtetni túlterhelt, fáradtságtól síró, egész nap alig evő, nulla vércukorszinttel lézengő, kiszáradás szélén lévő gyerekekkel körbevéve, szünetekben pedig felüdülésként egymás mogorva, táskás szemektől zord arcát bámulva.
És nem is azért nem fog változni semmi, mert azok, akik a döntéseket készítik elő és hozzák meg, azok végtelenül gonosz, az emberiséget tudatlanságban tartani akaró, összeesküvő oligarchák – mint ahogy az őket nem ismerők többsége képzel.
Hanem azért van az a rossz hírem, hogy az oktatásban semmi nem fog változni, mert a megoldás nem két lépésre van, de nem is háromra, hanem kétezerre, háromezerre. Kétezer-háromezer fájdalmas, minden komfortot nélkülöző, vitákkal, népszerűségvesztéssel, belemenős harcokkal, szembenézésekkel járó, eleinte nagyon göröngyös, és csak lassan kisimuló lépésre.
Ráadásul a legrosszabb még csak most jön: ezen az úton minden érintett csoportnak kéz a kézben kell haladnia (csoportok: gyerekek, szülők, pedagógusok, törvényalkotók, szakértők, finanszírozók), mert ha nem így történik, akkor lesz az 10ezer lépés is…
Sajnos el kell gondolkodnunk azon az érdekes helyzeten, hogy bármilyen is legyen az oktatás, az valakinek mindig rossz, még ha a világ legjobbjáról is beszélünk. Olyan nincs, hogy mindenki rózsaszín felhőn üldögélve lógázza a lábát, mert valakinek biztos épp beborul az ég már attól a tudattól, hogy minden rózsaszín. (Lásd szocializáció, meg az életre való felkészítés örökös kérdése!)
Az is tényként kezelhető, hogy vannak olyan gyerekek – és életek -, akik esetében még a legrosszabb oktatás – és oktatási rendszer – is lehet jóval jobb, mintha semmi nem lenne.
Na, most ezek között a nagyon tág határok között kellene megtalálni azt, ami mindenkinek jó. Nincs ilyen.
De én még mindig nem abban látom a csapdát, hogy mondjuk rossz az oktatási rendszer, mert hallottam már én rémhíreket németországi, ausztriai, angliai iskolákról, tanárokról, rendszerekről is. Mindenhol van hülyeség.
A probléma nem az nálunk – szerintem -, hogy “szar a rendszer”, hanem az a rossz, hogy a szülők csapdában élnek, egy csapdát terveztek maguknak, ráadásul még ragaszkodnak is hozzá.
Oké, senki ne kapkodjon a szívéhez megmagyarázom.
Tételezzük fel, hogy a szülő is is és a gyerek is utálják azt az egy konkrét iskolát, ahova a csemete jár, és minden nap azt kívánják, bárcsak ne kellene bemenni… majd szólnak a suliból, hogy 3 hétig tényleg nem kell iskolába menni, valamilyen technikai probléma miatt. A távollét igazolt, majd valahogy bepótolják a gyerekek a tanulnivalót, illetve lehet otthon is tanulni nyugodtan, a tanárok segítenek virtuálisan, telefonon, bárhogy.
Most mondja meg őszintén a kedves szülő: nem kapna a szívéhez azonnal, hogy “De hát ki fog vigyázni a gyerekre? Nekem dolgoznom KELL.”
A probléma ott kezdődik, hogy van az oktatási rendszernek egy adottsága Magyarországon – ami minden országban speciális, így itt is -, csakhogy itt a többség úgy él, hogy örül, hogy lyuk van a… ott.
A szülő is, a tanár is, az igazgató is, az oktatási hivatal munkatársa is, mindenki.
Miért? Talán azért mert senkinek nincs elég pénze ahhoz, hogy kedvére válogasson azon a hatalmas palettán, amit oktatásnak hívnak Magyarországon, hanem beadjuk a gyerekeinket egy iskolába, és ha az nem válik be, akkor imádkozunk, hogy egy másik közelibe átvegyék, ahova még mindig el tudjuk vinni munkába menet előtt, és érte tudunk menni a munkaidő lejárta végén.
Amíg a szülő kényszerhelyzetben van, addig a gyereke is ezt az utat fogja járni.
És most a gyerekeknek ez a sorsuk a rendszerben. Kiemelném: ez nem a legrosszabb Európában!

Azok, akik változásért kiáltanak – értsd: nyílt leveleket írogatnak, posztolgatnak, bőszen osztogatják Vekerdy Tamás, vagy épp külföldi oktatás-tudósok rövid, velős mondatait a témában a közösségi oldalakon -, fogalmuk sincs, miről beszélnek, mert nagy eséllyel nem láttak még iskolát a kulisszák mögött, és persze oktatási hivatalt sem.
Az, hogy valaki szalagmunkás egy cégnél, még nem biztos, hogy el tudná vezetni a vállalatot. Ha közelről láttunk már valamit, még nem biztos, hogy értjük és átlátjuk minden szegmensét.

VÁLASZOLJON AZ ALÁBBI KÉRDÉSEKRE! (10 pont)

Van egy pár sarkalatos kérdés, amit minden változás-hívőnek meg kellene magában válaszolnia, aztán közösen is végig kell ezeket beszélni és vinni:
  1. Hova változzon az oktatás? Mi a jó cél? Milyen legyen az oktatás? Van kedve a szülőnek elolvasni a Nemzeti Alaptantervet, meg azt a Kerettantervet, ami alapján az oktatást szervezik a gyereke iskolájában? Vagy ezeket még sosem látta, és csak újságcikkekben látta ezeket a szavakat emlegetni? (Mint ahogy most is…) Ha elolvasta, van kedve ezeken javítani?
  2. Ki fogja kiharcolni, kijárni, kilobbizni a változás iránti igényt a döntéshozók körében? A kedves szülőnek van lehetősége naponta a minisztériumba járkálni, vagy épp tüntetni, demonstrálni? Na ugye, hogy nincs, dolgozni kell, mert abból élnek.
  3. Ki fogja kivitatkozni a változások létjogosultságát, és a pontos változtatásokat a társadalom széles rétegeinél? Ki fogja felemelni a szavát, és kiállni a színpadokra, előadótermek pulpitusára, demonstrációk mikrofonja mögé? Ki fogja érthetően elmondani, mi a helyzet éppen azon a sokezer lépéses úton, és mi lesz a következő néhányszáz lépés?
  4. Ki fogja felvállalni a politikai harcokat ez ügyben? A politikai pártok oktatáspolitikája gyakorlatilag annyi, mint mikor én egy vasárnap reggel elábrándozok arról, hogy milyen jó lenne, ha minden ember okos lenne. Itt egyetlen pártnak sincs akkora támogatottsága, mint a Fidesznek, és akkor azt hiszem, ez egy olyan tény, ami úgy viselkedik, mint a természeti erők: lehet vele vitatkozni, csak minek?
Akkor mi a megoldás? Szenvedjünk? Mindenki szenvedjen? Gyerek, szülő, pedagógus, bürokrata, fenntartó, intézményvezető? MIN-DEN-KI?

Bátor ez a ló, vagy csak vak?

Az a törvény, ami alapján most oktatnak, és szervezik az oktatást – 2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről -, 2011. december 19-én lett kihirdetve. Több, mint 4 éve! Már-már a lejárt lemez kategóriába tartozik.
A törvényt finomító EMMI rendeletek 2012-ben születtek, mint például a nagyon széles körben alkalmazott 20/2012-es számú, ami a gyakorlati kivitelezést szabályozza az iskolákban és az óvodákban.

Ez valahogy nem olyan törvény lett, mint a netadó-s, aminek a megemlítésétől százezer ember vonult át, ikonikus fotónak alapot adva, az Erzsébet-hídon. Ezt a köznevelési törvényt is megpendítették, senki nem vonult.
Közzétették, néhányan hőbörögtek, néhány szakértő elégedetlenkedett, majd elfogadták a törvényt. Hatályba lépett, és eltelt azóta lassan 4 év.
Felforrt a víz a béka alatt, de most nincs jó alkalom ugrálni, kedves békatársaim!
Közösségi oldalakon kiposztolt követelésektől nem lesz változás, főleg, ha két perc múlva azt detektálja a rendszer, hogy lájkoltunk egy cuki macskát, vagy szmájlit tettünk valahová. Elvégre akkor nem is olyan nagy a bajunk…
“Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.” – mondta Mahatma Gandhi, és már csak azért is hoztam ezt a neki tulajdonított bölcsességet, mert egy, az eddigieknél is rosszabb irányba mutató jelenség kezd elterjedni.

A Messiás-komplexus

Magyarországon túlságosan sokaknak van Messiás-komplexusa. A Prezi egyik alapítója, Halácsy Péter mostanában sokat szerepel a médiában iskolaterveivel, és vírusként terjednek a gondolatai, azzal a kommentárral, hogy “jaj, bárcsak nekik sikerülne!”
Most Halácsy Péter és a Prezi lettek az oktatásügy Messiása.
Majd ők megoldják kreatívan – gondolja most minden jóérzésű, oktatásügyért szívdobogva lelkesedő internetező -, ahogy mindent szoktak, és ahogy az addig elterjedt prezentációs szoftverek világát megreformálták a Prezi.com által, úgy majd gatyába rázzák, sőt, talán új alapokra helyezik a magyar oktatást is!
Távol álljon tőlem a szőrszál hasogatás, de amikor Halácsy Péterék családi napközit alapítanak, és ezt a médiában úgy hívják, hogy ÓVODA, meg úgy, hogy ISKOLA, akkor szeretném tudatosítani minden lelkes érdeklődőben, hogy a “családi napközi” kifejezés a már említett köznevelési törvényben, amely az óvodák és iskolák működésének törvényes kereteit biztosítja, mindösszesen kétszer szerepel (8. §, (5) bekezdés: (5) A gyermek hároméves korától annak az évnek az augusztus 31. napjáig, amikor az ötödik életévét betölti, az óvodába járási kötelezettségét családi napköziben is teljesítheti abban az esetben, ha a családi napköziben a szolgáltatást nyújtó személy rendelkezik a 3. mellékletben az óvodapedagógus munkakör betöltéséhez előírt szakképzettséggel, és munkája során figyelembe veszi az óvodai nevelés országos alapprogramjában foglalt követelményeket.), és akkor is az óvodába járás alóli felmentés egyik lehetőségeként.
A családi napközik nem tartoznak a köznevelési törvény hatálya alá, tehát nem köznevelési intézmények.
A Budapest School óvodája-iskolája jelenleg olyan, mintha a Magyar Tudományos Akadémia mellett alapítanánk egy “Okos Gondolatok Otthon” kört, és a sajtó felkapná a hírt, hogy “Megreformálják az MTA-t”.
A kettőnek semmi köze egymáshoz. Reformnak reform az, amit a Prezisek csinálnak, de csak annak fényében, hogyha eltekintünk attól a ténytől, hogy az oktatás bizonyos körökben és bizonyos időszakokban mindig is ilyen kis családias és egyénre szabott volt azok számára, akik megengedhették maguknak a házitanítót.
A reform igazából a közoktatás,  az iskola alapítás, a széles tömegek iskolába járása, és a szegény rétegek szisztematikusnak tekinthető képzése volt. Ha a gyökerekhez visszatérés reformnak számít, akkor a Prezis kezdeményezés reform.
Mindezeket nem azért írtam le, hogy minden szülő, pedagógus és gyermek maradék életkedve is elmenjen – pláne a fotel-reformereké -, hanem azért, hogy rávilágítsak, hogy azok, akik reformokat és radikális, jó irányba tartó változást akarnak, azoknak rengeteg mindennel kell szembenézniük.

Nézzünk szembe a tényekkel!

 

– Szembe kell nézni azzal, hogy a szülők imádják, ha a gyerekeiket felügyelet alatt és biztos helyen tudhatják nap közben, és sokak számára túlságosan jól jött az egész napos iskola is. Ezért képesek bevállalni minden mást – fáradt gyereket, túlterhelt gyereket, éhes gyereket -, mert ők viszont nem tehetnek mást.

– Szembe kell nézni azzal, hogy ha iskolai bizonyítványt akarunk a gyerekünknek, akkor ahhoz valamilyen iskola kell, illetve azzal is, hogy kötelező iskolai bizonyítványt szerezni, mert tankötelezettség van.

– Szembe kell nézni azzal, hogy nem kell leszokni arról a magyar mentalitásról, amiről messze földön legendásak voltunk mindig is: Ha egy magyar mögötted lép be a forgóajtón, akkor biztos, hogy előtted lép ki belőle. Ebben jók vagyunk, ezt továbbra is alkalmaznunk kell a mindennapjainkban, és most nem az elkényelmesedés időszaka van. Ezt mindenek előtt szülőknek és pedagógusoknak kell szem előtt tartaniuk, hogy a már meglévő iskolákat élhetőbbé tegyék a gyerekek és a pedagógusok számára.

– Szembe kell nézni azzal, hogy a hivatalnokok a törvényekből dolgoznak, és semmi más nem érdekli őket, mert ez a dolguk, és ők a munkájukat végzik. Ráadásul igyekeznek jól végezni. Hogy a törvények és a valóság között sokszor nincs összhang? Ez nem a tisztségviselők dolga és felelőssége.

– Szembe kell nézni azzal, hogy ma, Magyarországon BÁRKI indíthat igazi iskolát, még a világhírű startup-ok is. Igaz, kicsit macerásabb, mint a családi napközi, de legalább tényleg bizonyítványt ad. Bárki írhat kerettantervet, és bárki fogadhat szakértőt, aki jóváhagyja. Bárki csinálhat oktatási reformot kicsiben, és ha elegen vannak ezek a bátor reformerek, akkor a szülőknek több választási lehetőségük lesz, amikor besokallnak a gyerekük túlterheltsége miatt. Sőt, van egy jó hírem: az állam – Magyar Állam Kincstár – még finanszírozza is ezeket az iskolákat!

– Szembe kell nézni azzal is, hogy még a látszólag rossz helyzetekben is egyértelmű tény, hogy minden érdekcsoportban vannak a helyzetnek nyertesei is, illetve olyanok, akik alig veszítettek valamit. Ők nem fognak beállni a reformok mögé, ők csendben elvannak, és igyekeznek jól érezni magukat, illetve a helyzetükből kihozni a legjobbat a maguk számára, ami egy teljesen érthető és elfogadásra kész emberi reakció. Nem lehet mindenki partizán!

– És végül azzal is szembe kell nézni, mindenki a saját életéért felelős, és ebben a helyzetben mindenki felelős egy kicsit-nagyon másokért is. Ezt a felelősséget a legtöbben hárítják. Sok szülő hárítja, hogy neki kellene megoldania a gyereke iskolai problémáit, mert azt gondolja, hogy az az iskola dolga. Sok pedagógus hárítja a felelősséget, miszerint az ő hatáskörébe tartozna a gyerekek testi-lelki jóléte, míg az iskolában tartózkodnak. A hivatalnokok ragaszkodása a pőre törvényekhez pedig már-már fetisizmust sejtet, ők ezzel védik a hátukat, mert jól akarják végezni a munkájukat – és ez tiszteletre méltó, ha jól belegondolunk. A fenntartók küzdenek a bevételekért, és azért, hogy ne csak ma, hanem holnap is lehessen iskola, és ebben a küzdelemben néha egyetlen perc sem jut már reformista gondolatokra. Mindenki mutogat a másikra, sőt, remélem nem árulok el sokkoló titkot a kedves olvasók számára: ezek az emberek és érdekcsoportok simán belehazudnak egymás szemébe is, ha az érdekük úgy kívánja – ami szintén alapvető emberi tulajdonság.

Most akkor kérdezem: ki szeretne reformot az oktatásban?

Nem, az ne válaszoljon, aki nem TENNE, okos gondolatokkal – mint látszik – tele van a padlás.
Tettek kellenek.

Kőkemény munka, sőt, kőkemény harc, és egy hosszú-hosszú, legalább háromezer lépéses, közös séta. Ki vállalja?
S. R.
A szerző egy  egyesület által fenntartott iskola pedagógusa.
Ez kemény harc lesz az oktatásügyben. Ki vállalja?
5 (100%) 33 votes