Tisztítsd ki a fejed: időnként dobj ki mindent!
Vállalkozás | andrea | January 29, 2010 at 12:18
Szabadulj fel!
… hogy is volt ez nálam?
Fogtam a 2009-es naptáramat, és rengeteg, de rengeteg cetlit, feljegyzést találtam benne. Mindenféle jegyzeteket – tennivalókat, ötleteket, adatokat és infókat, ceruzával felfirkantott gondolatokat ügyfelekkel, esetekkel kapcsolatban… mindent, amit az előző évben egy szelet papírra felírtam, és bedobtam a naptáram borítója és első lapja közé, hogy ott majd meglesz.
Szükségem van ezekre? Arra, hogy tovább hurcoljam magammal, hogy áttegyem a 2010-es naptáramba, és tovább dagasszam azoknak a feljegyzéseknek a garmadát, amiből valószínűleg sosem fogok már dolgozni – de mégis ott az érzés, hogy hátha erre még szükségem lehet?!
Ugyan! Úgy döntök, hogy veszek egy mély levegőt, és egy mozdulattal a kukába szóróm az egészet!
Mert mit gyűjtünk legtöbben – anélkül, hogy észrevennénk?
> befizetett közüzemi számlákat, csekkeket
> papírfecniket, jegyzeteket
> ruhákat
> apró, ajándékba kapott tárgyakat
És mindegyikünk mástól szabadul meg a legnehezebben…
Az apró ajándékokat mégiscsak nekünk szánta valaki, ugye? De mihez kezdjünk velük, főleg amikre azt szokás mondani, csak “porfogónak” jók?
A csekkeket a biztonság kedvéért őrizgetjük, nehogy ne tudjuk bizonyítani, hogy rendeztük a számlát, ha esetleg ilyesmire kerülne a sor. Nade évekre visszamenőleg? Arra azért csak nincs szükség…
Papírfecnijeinken, jegyzeteinken az ötleteink buborékait kapjuk el, mielőtt kidurrannának – ezért olyan értékesek nekünk – vagy emberi kapcsolataink, régi ismeretségeink “bizonyítékait”, neveket, telefonszámokat. Fontosnak érzed ezeket? Akkor a legjobb, ha rendszerezed egy noteszbe, ne darabokban őrizgesd!
És hát a ruhák, a régi önmagunk emlékei – “Ó, ez volt rajtam a szalagavató bálon!”, “Ez a nadrág még rámjött, amikor…”, “Ez még a dédnagymama hagyatékából van”, és természetesen “Megtartom, hátha belefogyok még!”.
Ha minden egyes cetlidet, hasznavehetetlen ajándéktárgyadat, őrizgetett ruhádat, régi számládat elképzeled egy-egy csupán 10 grammos súlynak, ami rád nehezedik, mit gondolsz, hány láthatatlan kilót-tízkilót cipelhetsz így magaddal évről évre?
Szóval minden érzelmi kötődésem ellenére, mégis könnyebb az élet az új évben a cetlijeim nélkül. Lerendeztem az ügyemet az elmúlt évekkel.
Nyúlok a 2010-es naptáramért, kinyitom, nézem a mai beírásokat… és legalább nem kandikálnak az oldalak közül salátává gyűrődött papírlapok, és nem hullik szerte szét belőle egy csomó névjegy. Segít tisztán látni, összeszedetten gondolkodni.
Egyelőre. Jövőre, a naptárammal, ugyanitt. 
Tweet This
Digg This
Save to delicious
Stumble it
RSS Feed
Na, akkor te az ügyesebbek közé tartozol Andrea, mert én úgy gyűjtögetem ezeket a cetliket, hogy szanaszét…
Mikor mi akad a kezembe.. Van olyan is persze, amit kitűzök a falra, de oda meg alig nézek..
Ó, és hány nadrágom van, ami rámjött még valamikor
D
Ugye?
Nagyjából úgy csinálom a dolgot, ahogy a cikkben megvan írva.
Aztán megpróbálom őket rásózni valakire, ha nem sikerül, próbálkozok bizományikban, ha ott sem sikerül, akkor a családsegítőben. Ami pedig nem való egyik helyre sem, a szelektív vagy a normál Kukamanó szívesen megeszi. 
Olykor, amikor elkap a takaríthatnék-kidobhatnék, akkor végigsöpör a lakáson a Titi nevű hurrikán, és dobozok jelennek meg itt-ott, tele aktualitásukat vesztett holmikkal.
P.s. Olyan szépen esik a hó! Élvezet nézni a meleg szobából.
A cetliket tavalyi évtől a parafatáblán gyűjtöm – gondoltam akkor.
), na és a konyhaszekrényen…
Fenn is van a 3 fő téma, de a többi a vitrinen, az íróasztalon (amit már nem használok, mert kiköltöztem a géppel a gyerekem mellé a szobai fotelbe
Időnként összerakom őket, aztán rájövök, hogy már vagy megvalósítottam, vagy soha nem fogom megvalósítani.
Jó a negyedéves FS tértisztítás, már akkor is bevált, amikor a nagymamámmal estünk neki a háznak – pedig akkoriban még nem jött be a nagy Nyugat, sem a Távol-Kelet a határokon, internetről meg talán csak az Országházban álmodtak néhányan
Tavaszt várok.
Amikor az első meleg napsugár beömlik az ablakon, elkap a hév és nálunk is végigsöpör a tornádó, mint Titinél…
Én rendszeresen szortírozok, takarítok, tini koromban gyűjtögetős voltam, szalvéták, csokipapírok, ajándéktárgyak, buszjegyek, minden volt, aztán egyszer amikor már a nagyobb lakás ellenére sem fértem el a szekrényeimben kidobáltam mindent. Több zsák és több doboz kacatot!
) Ez utóbbi számomra a legmotiválóbb! 
)
Tavaly nyáron 4 zsák ruhától szabadultam meg, a barátnőim és a rokonaim örömmel hordják őket, én meg örülök, hogy ők annyira boldogok!
Azt mondják, havonta, de legalább két-háromhavonta kíméletlenül szortírozni kell, hogy megszabadulj a felesleges terhektől, illetve “helyet csinálj” (képletesen) új dolgoknak!
Viszont a férjem hihetetlenül gyűjtögetős, semmit, de semmit nem hajlandó kidobni. Néha rendet rakok a dolgai közt, ha valamit nagyon utálok (pl anyóstól kapott borzasztóságok) eldugom, majd egy idő után ha nem keresi kidobom; a többit általában megkérdezem tőle, hogy tényleg kell-e, szeretné-e megtartani és ha igent mond elteszem őket dobozoba, fel a padlásra.. sosem keresi őket… persze a padlást is rendszeresen “karbantartom”!
A férjem néha támadásnak veszi az én szortírozásomat, de olyankor megmutatom, én mennyi dolgot “dobtam ki”, ettől általában megnyugszik!
Körülbelül negyed évenként jön rám a nagy takaríthatnék, szortírozhatnék. Az ez idő alatt felhalmozott kis ötlet, illetve teendő cetliket szétválogatom, átnézem, külön borítékokba szelektálom téma szerint, ami pedig már nem kell, kidobom.
Az érdekes az, hogy a legtöbb apró kacatot azzal a szentimentális gondolattal kísérve rakom el, hogy visszaemlékezzek azokra a dolgokra, élményekre, amelyek ezekhez kapcsolódnak (pl.: mozijegy), aztán persze soha nem veszem elő ezeket, amikor mégis, akkora már annyi más élménnyel gazdagodtam, hogy ezek a kis apróságok már elveszik jelentőségüket, és a kukában végzik.:-)
Hónapok óta “próbálok”(fejben) rendet rakni a gardrób (lomtartó) szobában. Napi szinten eszembe jut, hogy meg kellene csinálni.Így ez a lom nem csak fizikai, de lelkilommá is vált. Na persze az is benne van,hogy ugyan lehet, hogy az én cuccaimban rendet rakok,de a férjemében maximun csak összehajtogathatom a ruháit.
Azt hiszem az igazi rendrakás egy párosban csak párosan mükődik.
Valóban nem árt idpnként takarítani.
Egy másik stratégia az, hogy nem kell mindent megvenni, ami kínálkja magát. Némi tapasztalat után tud az ember különbséget a között, ami tetszik és a között amit valóban használni fog, ami szükséges. Ha a “csak tetsző” dolgokat nem vesszük meg két legyet ütünk egy csapásra, kevesebb kiadás és kevesebb lom termelődik.
Hú, elevenembe vágó:)
Én is gyűjtögető voltam, vagyok. Költözésünk előtt elsirattam a régi szerelmeket és kidobtam az összes újraolvasott levelet:) Remélem, a majdnem 15 évesem nem fogja keresni rajtam, hogy mutassak már ilyesmit:)
Vannak régebbi folyóirataim, havilapok, amiket nem fogok kidobni, mert számomra értéket képviselnek.
Sok régi képeslap, főleg családiak. Ezek kidobásra várnak, bár néhányat majd megőrzök lányaimnak a mamáktól pl.
A pénztárcám rendszeresen tele van cetlikkel, de ennek megfelelően rendszeresen ürítve és szortírozva illetve selejtezve van.
A ruhákat is rendszeresen selejtezem, többnyire a családsegítőbe kerülnek illetve az arra alkalmasakból porrongy lesz.
Kapcsolataim kopnak az újak kialakulásával.
Ahol a legnagyobb takarításra szükségem van, az a sok ki nem mondott és el nem sírt fájdalom, amiket még igazgyönggyé kell formálnom, ahogy azt Viki írta.
A módszer egyébként tetszik és működik:)