Bevallom derekasan, eddig nem szerettem a szüleimhez járkálni. Kitartóan depressziós a gondolkozásuk, világvége-orientált az érzésviláguk, így sokszor magukkal sodortak. Bizonyára az átvett és a felfedezésre váró családi félelemminták én fejemben is dolgoznak tudat alatt, és hát a negatív attitűdű családtagok többségben vannak velem szemben. Az egész szűkebb famíliában egyedül vagyok a pozitív hozzáállásommal, gyerekkorom óta. Így az eszmecseréjük végén sokszor már csak azt vettem észre, hogy - miután próbáltam ellenhullámokat kelteni (legalábbis kioltani a negatív hurrikánt) kifulladva kívántam, hogy bárcsak maradtam volna a Marson, ahonnan valószínűleg jöttem. 
Nem véletlenül írtam így, múlt időben, hogy eddig nem szerettem a szüleimhez járni.
Mert most valahogy magától megváltozott ez a hozzáállás. Mivel egyre több módszer van a tarsolyomban, amelyekkel meg lehet a családi átkokat szelídíteni, lehet, hogy mostantól az őseim figyelése lesz az új sportom…
Úgy érzem, szembe kell néznem a mumusokkal a fejemben. Már elég erős vagyok hozzá. Úgy bizony! És tőlük nyerem az ihleteket, hogy milyen belső sárkányok lesznek a célkeresztemben. Úgy magamnál, mint másoknál.
Például a legutóbbi látogatásunkkor előjött az a jó szokás, hogy az unokát körbe kell mutogatni a szomszédságban, mint a véres kardot. Lényeg az egészséges versengés, hogy kinek a gyereke / unokája szebb, jobb, okosabb, stb. Persze nincsenek tudatában, hogy a gyerek önbizalmára ez milyen hatással lesz, de nem is erre akartam kilyukadni.
Hanem arra, hogy az egyik idősebb szomszédasszony tényleg élt a mustra lehetőségével, megszemlélte a gyermekemet. Majd hozzám fordult és nekem szegezte azt a kérdést, hogy: “Na, és milyen az asszonyélet?” Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni. “Jó!” - feleltem neki. Ő nem is kicsit megrökönyödött a válaszomon: “Igazán?”
Aztán feltűnt a színen az egyik velem egyidős szomszéd fiatalasszony, gyerekkori játszótársam, aki egy-két hete ment férjhez. Gratuláltam neki, majd kijelentettem, hogy “Remélem, legalább olyan jó lesz a házasságotok, mint a mienk!” Meglepődött: “Hát ez érdekes, mert te vagy az első, aki ezt mondja. Eddig mindenki azt kívánta, hogy: Ne legyen jobb, mint az övék!”
Ezután a két fricska után kicsit fogtam a fejemet. Igen, én is olyanokat tanultam annak idején az anyumtól, hogy: “Esküvő előtt királylány, utána boszorkány.” meg hogy “Olyan a házasság, mint a belülről rothadó alma.” És egy községben biztos nagyon unalmas az élet, ha nem szolgáltatnak a falu véneinek folyamatosan zaftos, szörnyülködésre okot adó beszédtémákat a perlekedő fiatalabb házaspárok. Viszont én nem szeretek pletykaalany lenni. És nem csak azért nem szeretek, mert üldözési mániám lesz, ha rólam beszélnek a hátam mögött. Hanem azért, mert jobban ízlik az általános biztonságérzet és a tisztelet. Valamint tudom, hogy hogyan lehet egy párkapcsolatot harmóniában tartani, és a sajátommal ez működik is. Ezek szerint ezzel sokan nincsenek tisztában.
Neked milyen önkorlátozó hiedelmeid vannak a párkapcsolattal kapcsolatban?
Szalkai Titi
Kapcsolódó cikkek
- inanna Férfi és nő
- veracs Kezdetek
- vidirita Mit hiszel magadról?
Szalkainé Tóth Tímea vagyok, végzettségem szerint közgazdász-informatikus. A saját életkezdetem miatt is nagyon érdekelnek az emberi lélek problémái és azok megoldásai, ezért a 
A szüleiddel kapcsolatos élmény nagyon, sőt túlságosan ismerős. Nálunk a politika a divat. És egymás kipletykálása.
Tág családi körben mindig az a fő téma, aki éppen nincs jelen. Komolyan mondom, alig merek kilépni a szobából, ha családi összejövetel van, mert biztos, hogy akkor én jövök, és ettől nekem is kicsit (nagyon) üldözési mániám lesz!!!
Amikor pedig bent vagyok a szobában, én vagyok a hivatalos védőügyvéd. Védek én mindenkit, aki csak szóba kerül, mert igenis egy politikust sem tesz rossz emberré, hogy melyik oldalra állt, és egy családtagom se érdemli meg a teljes lehúzást.
Néha az is elég lenne, ha betennék egy magnót a székemre, ami azt játszaná, hogy “Nézzétek meg az ő szempontját is. Szerintetek ő miért döntött így?”…
Én még nem tartok ott, hogy ezeket a családi “átkokat”, ahogy fogalmazol, meg tudjam szelidíteni. De bíztató, hogy ez alakulhat így is!
Majd írsz ezekről a családi átok szelidítő módszerekről?
Titi, nagyon örülök, hogy leírtad, milyen harmóniában élsz a pároddal, mert a saját környezetemben a férjemmel mi vagyunk a fehér hollók. Mindenhol csak veszekedést, egyet nem értést, na meg végső esetben válást látok. A jó házasságért meg kell küzdeni, tenni kell a harmóniáért, és nem az első rossz pillantásra elválni. Nyilván vannak esetek, amikor a válás a legjobb megoldás, de ez a ritkább. Le kell ülni, és beszélgetni, mondjuk az esti tv, sör, chips program helyett.
Mosolyogva olvastam a cikket, mert eszembe jutott a kis falu, ahonnan származom és az ott lakó emberek mindennapjai. A nagyon ritkán látott gyermekem és jómagam, ahogy “mustrálnak”. De nekem valahogy midig olyan jó érzés kilógni a sorból. Főleg ott, a falusi sorból. Tisztelem a falusi embereket, és szeretem is őket. Mondhatnám csupán szeretetből adok nekik beszédtémát:). Gondolhatjátok mi történt, amikor 20 éves egyetemistaként megjelentem a 2000 fős kis településen bőrkabát, miniszoknya, térd alatt érő bakancs, fekete köröm szerelésben!!! Jó, hogy vasárnap a misén közösségileg ki nem átkoztak:))))) Szerencsére a szüleim jól viselik az ilyen helyzeteket. ők maguk jobban szeretnek nem feltünést kelteni, de ha én megteszem vagy megtettem, akkor igazán bátran viselték:))))
Most már persze sokkal szelídebb vagyok, de azért még mindig kerekednek a szemek, mikor olyanokat merek mondani, hogy a 3 éves gyermekem angolra jár, vagy, hogy egy anyának is joga van a kikapcsolódáshoz!!
És egyébként tök jó ez a cikk, mert mindenkiben más érzéseket keltett. Igazán gratulálok!