Hogyan lettem a női időgazdálkodás szakértője?
Ha jól belegondolok, gyerekkoromig kell visszamennem ahhoz, hogy annak gyökerét felkutassam, honnan ered a női időgazdálkodáshoz való, átlagosnál talán kicsit jobb érzékem :).
A gyerekkoromat fiúk vagy könyvek között töltöttem. 14 éves koromig nem érdekeltek a lányok. Vagy fociztam, vagy matchboxoztam, vagy indiánost játszottam, vagy csak úgy csatangoltam a környéken velük. Ha rossz volt az idő, akkor pedig olvastam.
Mindez arra volt jó, hogy megtanultam a figyelmemet koncentrálni: a fiúk egyszerre csak egy dolgot csinálnak, ráadásul az intrikák messze elkerülik őket. Sokkal egyszerűbbeknek tűntek számomra, mint a lányok. Amikor pedig olvastam - pardon, faltam a könyveket -, akkor szintén koncentrálódott a figyelmem, és ebben egyre jobbá váltam.
Aztán jött a kamaszkor, a maga szeleburdiságával, szélsőségeivel, lázadásával, és a fiúk is más miatt kezdtek már érdekelni. A könyv olvasás mellé pedig bekerült a repertoáromba az írás. Regényt írtam, novellákat, rövid történeteket. Emlékszem, 1991 telét végiggépeltem, egy 25 kilós Olivetti gépen. Mai napig nem értem, hogyan bírta ezt elviselni a családom.
A nagy betűs életet korán kezdtem, 19 évesen gyereket szültem, előtte persze házasodtam - többszáz vendéggel, amolyan igazi sátras lagziban. Már a GYES letelte előtt visszamentem dolgozni, mert nagyon nagy szükség volt a családi kasszában az én fizetésemre is. Sosem tartottam magam házitündérnek, sokkal inkább magamra találtam a munkahelyemen, talán, mert megtaláltam benne a magasabb rendű értelmet. A magas szintű koncentráció és a fókuszálási képesség mellé még betársult a fizikai is pszichés állóképesség is: voltak olyan évek - amikor a Ford Focus az év autója lett, 1999-ben, például -, amikor hónapokon keresztül naponta 12 órát dolgoztam, még szombaton is.
Ilyen életvitelnél egy nő azonnal rájön, hogy mik a felesleges dolgok az életében. Minden lehetséges szabadidőmben aludtam, mert másképp nem bírtam volna a nyomást sem fizikailag, sem lelkileg. A munkámban helytálltam, a házasságomban nem. Nem a munka miatt ment tönkre, de így utólag visszagondolva: megmenthető lett volna, ha akarom. De nem akartam. Változásra vágytam.
Ha jól utánaszámolok, az életemben 4 évente voltak óriási fordulatok, amikor látszólag nem változott semmi, mégis, a háttérben, és bennem, minden megfordult. Volt, amikor csak átkapcsolt valami, és volt, amikor fokozatosan változott meg minden. A lényeg az, hogy a fókuszálás, a koncentráció, a fizikai és lelki állóképesség mellé még bejött a képbe a változások iránti nyitottság. Alapelvem az, hogy, ha semmin nem változtatunk, akkor semmi nem változik. Várhatunk a jóra, de ha mindent ugyanúgy csinálunk, akkor nem fog jönni.
Voltak nehéz éveim - egyedül éltem a lányommal, miközben egy reménytelen kapcsolatban reménykedtem - de öt éve minden egyértelműen jóra fordult. Felnőtt életemből 12 év telt el. Ennyi kellett ahhoz, hogy valóban felnőttnek érezzem magam. Akkor már 30 éves voltam!
4 évvel ezelőtt, a kisfiammal voltam terhes. Egy koraterhességi vérzés, és a gyenge méhszáj miatt, a 36. terhességi hétig feküdnöm kellett. Ez a 16. héten derült ki. 20 hét fekvés, felpolcolt ágyvéggel, a lábrésznél. Eleinte próbáltam elbliccelni a dolgot, és úgy óránként fél órát pihenni. De az orvosom átlátott a szitán, és azonnal közölte: Kedves Rita, valószínűleg félreértett: az állandó fekvés nem azt jelenti, hogy hébe-hóba lepihen. Pontosítsunk! Napi 23 óra fekvés, 1 óra egyéb tevékenység, máskülönben veszélyben a kisbabája élete!
Na, ez hatott.
Ekkorra teszem az igazi időgazdálkodási szakértőségem kialakulását: naponta 1 órában tisztálkodni, rendetrakni, és még főzni is valamit, na, ez az időgazdálkodás művészete! Mindenre volt időm! Reggel felkeltem fél órára, mindent bekészítettem magam mellé az ágyba, és csak a WC-re mentem ki. Este szintén fél órára keltem fel, fürödni, egy kicsit tenni-venni. Voltak napok, amikor reggel háromnegyed órát voltam talpon, és még főztem is közben. Mindent előre kigondoltam, szinte levizualizáltam magamnak a folyamatot, és a legkevesebb felesleges mozdulattal véghez is vittem. Ilyenkor vagy 20 perces, vagy órákig készülő ételeket főztem, ez utóbbi esetben néha kiszöktem megkeverni a fazékban.
A 36. hetet betöltve hirtelen tele lettem idővel. Csak az volt a gond, hogy a szervezetemet vissza kellett szoktatnom a függőleges állapotba: eleinte csak maximum 1 órát bírtam ülve, álva, tevékenykedve, aztán 1 óra pihenés következett, és így tovább. Mire a szülésre került a sor, még nem voltam teljesen a maximumon - meg aztán mennyire lehet fitt egy 40. hetes terhes nő ;).
Aztán jött a derült égből a villámcsapás. 4 hónapot végigfeküdve, arra gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet. De, bizony, lehet. Ha olyan gyereked születik, aki két emberes. Vagyis olyan aktív ellátást, figyelmet, babusgatást, szeretetet igényel, amire egy ember nem is képes. Marci ilyen gyerek. Eleinte éjjel-nappal 28 perces időközökben éltünk. 28 percet aludt - rajtam - 28 percet ébren volt, amikor is fájt a pocija. Megtanultuk, hogy mindennek az ő ritmusában kell történni, mert különben két napig bömbölni fog. A bömböléseket megúsztuk, de mindig résen kellett lenni, és a kellő pillanatban - igen, pillanatokon múlottak a dolgok! - kellett ennivalóval kínálni, lefektetni, levegőztetni, büfiztetni.
Körülbelül 8 hónapos korára sikerült átállnunk a 45 perces időintervallumokra. A 28 perces turnusok után ez már maga volt a megváltás. Ekkor kezdtünk vállalkozni. Napközben minden pillanatot megragadtam arra, hogy fejlesszem magam, főleg akkor, amikor Marci aludt. Mikor ébrenvolt, olyankor csináltam a házimunkát. A gyerek mindig itt volt körülöttem, közben játszottunk. De azt nagyon fontosnak tartottam, hogy az alvásidejében ne a házimunkában való lemaradásomat dolgozzam le, hanem térjek vissza a koncentrálást igénylő feladatokhoz: adatok, információk keresése, ügyintézés előkészítése, szervezés, tervezés.
Marci, aki segített profi időgazdálkodóvá válni :)
Ez bevált. Ahogy a gyerek nőtt, úgy lett minden egyre könnyebb. Voltak időszakok, mikor a homokozóban ülve dolgoztam. Voltak alkalmak, mikor egész délelőtt sétáltunk, és én nagyon szerettem volna már visszaülni a gépem elé. Volt olyan is, amikor már szinte bűntudatom volt: Marci annyira jól eljátszogatott magában, és én olyan sokat haladtam a munkával, hogy már önként álltam fel a gép elől, anélkül, hogy neki szólítania kellett volna…
Ha mindent összerakok, ha az egész életemet veszem alapul, akkor két nagyon lényeges dolgot tudnék kiemelni: az egyik a fókuszálás és a koncentrálás képessége. Van az úgy, hogy nem tudunk napokra elvonulni, hogy hatékonyak legyünk, és nem tudjuk elküldeni nyaralni a családot sem, hogy egyedül maradhassunk, és jobban haladjunk a munkával.
5 perces szakaszokban is lehetünk nagyon fókuszáltak, ha abban az 5 percben valóban csak azzal foglalkozunk, ami a leglényegesebb. Legyen szó akár házimunkáról, akár hobbiról, akár könyvírásról, vagy bármiről, amivel foglalkozni akarunk.
A másik fontos és lényeges dolog: mindig, mindenben megtaláltam a magasabb rendű értelmet. És akként is áltam hozzá. Ha nem találtam valamiben értelmet, akkor nem csináltam és kész. Ezzel a mai napig így vagyok. Képes vagyok kizárni olyan dolgokat az életemből, amiket mások mindennapi tevékenységük részévé tesznek, mert megszokták, mert ez tanulták a szüleiktől, és ezt látták visszaigazolva más emberektől. De soha nem néztek mögé, hogy annak a tevékenységnek van-e egyáltalán értelme. Az igazság az, hogy sokkal okosabbnak és tudatosabbnak kell lennünk, mint gondolnánk. Viszont egy valami biztos: ha nekem sikerült, akkor bárkinek sikerülhet.
Legutóbbi hozzászólások