Ha óra, akkor időmérés.
Mégis, ez a pofonegyszerű eszköz mintha kissé feledésbe merült volna, mióta megjelentek a mindent tudó digitális eszközök, élükön a mobiltelefonnal.
Először is, szögezzük le: semmi szüksége órára annak, aki függetleníteni tudja magát az idő múlásától, hétköznapi szinten. Mindez akkor valósul meg leginkább, mikor nem kell dolgozni járnunk, vagy egy bőgőmasina időbeosztás-diktátorral vagyunk felszerelve - lásd: mindig éhes, anyafüggő, csecsemő :).
Nos, ilyenkor az óra szinte csak dísznek van: ha annyira a magunk urai vagyunk, hogy teljességgel az aktuális lelkiállapotunktól tehetjük függővé, hogy mikor kelünk fel reggel, és mikor bújunk ágyba este - vagy akár napközben is -, akkor az óra csak arra való, hogy nagyjából képben legyünk, mikor kezdődik a kedvenc esti sorozatunk.
Ha valaki más dirigálja az időbeosztásunkat - kisbaba, csecsemő, tipegő, dackorszakos gyermekünk - akkor az óra ugyancsak dísznek van, hiszen hiába mutat reggel fél 5-öt, ha minket már kiugrasztanak az ágyból, és hiába mutat még csak este 7 órát, ha már feküdni kell a kis szimbiontánkkal! (Volt szerencsém ehhez az időbeosztáshoz, esküszöm korán FEKÜDNI rosszabb volt, mint korán kelni!)
Mikor kell az óra?
Amikor mi irányítunk, illetve van egy rossz hírem: mikor olyan kötelezettségeink vannak, amiket időben nem mi irányítunk. Ez utóbbi tipikusan a munkába járás, és a munkahely elhagyásának szinte betonba vésett időszakai. Reggel fix időpontban kelés, időre elkészülés, időre beérkezés, időre munkavégzés, időre ebédelés, időre kávészünet, időre hazaindulás, időre hazaérkezés, időre kidőlés.
Ekkor az óra az ellenségünk: minden rápillantáskor arra emlékeztet, hogy közeledik a nap következő fázisa, amikor akár az összes idegszálunk tiltakozásának ellenére azt kell cselekednünk, amit az időbeosztás ránk kényszerít. Nem irigylem az alkalmazottakat, ezt azt hiszem, itt és most kijelenthetem. Bár a könyvben megírtam, hogy miért érdemes kiváló munkát végezni alkalmazottként, de nem vágyom erre az állapotra - 16 évig voltam alkalmazott. Mindenkinek, aki szabad életre vágyik, azt javaslom, keresse az ahhoz vezető megoldásokat, mert egyáltalán nem egészséges egy időmérő eszköznek, és mások elvárásainak megfelelő ritmusban élni olyanok számára, akik valami másra születtek.
Na, de lássuk, kiknek jó barátja az óra!
Először is, azoknak kell irtó gyorsan bizalmukba fogadni az órát, már-már jó barátként, akik állandóan elkésnek. Ilyen egyéneknél még azt is be lehet vetni trükként, hogy picit siettetjük az idő múlását, vagyis 5-10 perccel előre állítjuk az órát. Nőknél pláne jól tud működni ez a módszer, hiszen az utolsó sminkigazítás, frizuraállítás, ruházatellenőrzés, táskábankotorászás, egy elindulás előtt, éppen ki tudja tenni ezt az 5-10 percet.
Vigyázat, ne essünk túlzásokba! Ennél többet nem érdemes “csalni”, de azok, akik pontosan el szoktak indulni és pontosan meg szoktak érkezni, se sóhajtsanak fel megkönnyebbülten, mert lehetséges, hogy ők meg a “fejemet is otthon hagyom egyszer” kategóriába tartoznak.
Arany középút!
Hiszen nem érdemes időre odaérni, ha annyira gyorsak és kapkodósak vagyunk, hogy rossz helyre megyünk :).
Ha számítógépen dolgozunk, akkor viszonylag könnyű a helyzet, mert az óra szinte minden felületen itt látható a jobb alsó kis sarokban - úgy hívják, hogy értesítési terület.
Ugyanakkor kimutatták kisérletekkel, hogy a digitális órákat sokkal nehezebb értelmeznünk agyilag, mint a mutatós órákat, ugyanis a digitális - számmal megjelenített - időt átfordítja az agyunk a mutatós verzióra - vagyis képileg is megjeleníti -, és akár még érzéseket is hozzárendel, márpedig ez egy elég soklépéses folyamatnak tűnik, ha jól belegondolsz.
Éppen ezért, nem árt, ha van a lakás frekventált helyén egy mutatós falióra (mármint úgy mutatós, hogy óramutatók mutatják az időt, és nem úgy mutatós, hogy szép:) persze lehet az is :)), amire bármikor rápillanthatunk.
Nőknek tipp: nagyon jól tud jönni egy kis órácska a fürdőszobában a sminktükör előtt. Reggelente bizonyosodik be az ottlétében rejlő ereje! 
Most jut eszembe - pedig tudtam, csak nem gondoltam erre mostanában - apai nagyapám órás volt.
Arra gondoltam, miközben írtam ezt a cikket, hogy nekem mindig nagyon sok órám volt, mikor iskolában az órát tanultuk alsó tagozatban, akkor én egy akkora vekkert vittem be, mint a fejem. Állandóan felborult a padon, és akkorát szólt, hogy mindenki behúzta a nyakát, még a tanítónő is.
Kamaszkoromban meg azzal villogtam a dizsiben, hogy mindkét karomon volt óra…
Szóval ahogy írtam ezt, felidéződött bennem, hogy milyen érzelmek fűztek órákhoz, és, hogy ezek az érzelmek mennyire kivesztek belőlem…
Érdekes… Időgazdálkodás könyvet írok, anélkül, hogy lenne egy szép órám. Itt az ideje, hogy beszerezzek egyet. Köszi, hogy megírhattam ezt :))
Legutóbbi hozzászólások