A januári cikkemet egy hajdúszoboszlói hétvégén feltöltődve vasárnap este akartam megírni. Hiszen egy ilyen alkalom segít más megvilágításba helyezni bizonyos dolgokat, kicsit felülről láttatni eseményeket, az ember lánya kiszakad a mindennapokból, új élményekkel gazdagodik.
A csúszás oka, hogy sikerült ismét átértékelni életem néhány momentumát. Ugyanis egy óvatlan sofőr miatt majdnem ottmaradtunk az autópályán hazafelé jövet. Szerencsére nem sérültünk meg, férjem vezetési rutinjának köszönhetően a frontális ütközést elkerültük. De egy időre lemondhatunk a saját autónkról:(
No de mit is szeretnék megosztani Veled e cím alatt: Apák és fiúk?
A Hősnők szerzői gárdája igen nyitottan saját életéből vett példákkal, a levont tanulságokkal és a le nem küzdött nehézségek megfogalmazásával igyekszik “öngyógyítani” és másoknak útmutatást adni.
Most én sem leszek kivétel, levetem a gátlásokat, mert tudom, hogy számíthatok Rád is a továbblépésben. Bízom benne, hogy a levont tanulságok Neked is hasznosak lesznek!
Azt mondják, szüleinket mi választjuk, tanítani jövünk e világra.
Apák és fiúk
Remélem, hogy így van. Mert apám életéből, meg abból, amilyen hatást a hozzátartozói életére gyakorolt, én bizony sokat tanultam.
Lássuk a tényeket.
Első emlékem 3 éves koromból nagyapám halála, az orvos és ápoló sürgése-forgása, azt hiszem, kapott még injekciót, hátha megmenthetik. Az évek során sokszor eszembe jutott, ha ő nem hal meg olyan korán, talán másképp alakul az életünk.
Láttam, amit nagyanyám felborul a székkel egy pofontól.
Később én is sokat kaptam, nadrágszíjjal- én akasztottam le a fogasról-, korbáccsal, amit nekem kellett behozni az ólak mellől. Sosem voltam engedetlen, rossz gyerek, mégis.
Sőt: “Amíg az én kenyeremet eszed…!”- gondolom, legalább filmekből ismerős.
Egy idő után öcsém hülyeségei miatt is én kaptam, mert őt nem érte utol:(
Óriási különbséget tett köztünk, igaz, felnőttként ő is ezt élte át. 3 testvér közül csak egy érdekelte nagyanyámat, és az nem az apám volt.
Egyszóval amit én “jókislányként” intéztem az iparos apámnak, azért az öcsém - belenőve a műhelybe - pénzt kapott.
Sok durvaság történt szüleim között, sokszor volt halálfélelmem, végül elváltak szüleim.
Apámtól később - már a családommal - rendszeresen megkaptuk egy-egy nála elköltött ebéd során (kb. a beszélgetés 3. mondata), hogy hiába jártunk egyetemre, hülyék vagyunk, mint a segg. Miközben ő volt az, aki szinte belehajtott a tanulásba, míg öcsém a szakmunkást is alig végezte el. Mégis ő lett a kft-ben menő-manó, mi meg…
Na persze, megpróbáltunk neki ötleteket adni, meg kicsit jobb belátásra bírni a műhelyt illetően. Nem bírta elviselni.
Utólag egy cseppet sem bánom, hogy nem közösködtünk cégügyekben. Ők csődbe mentek, öcsém megint előzetesben:(
Apámat - ugye, mint a lányok általában - istenítettem még alsóban is. A válóper során mindenki azzal jött, hogy hiszen mi voltunk a mintacsalád.
Bánatom, fájdalmam nem igen tudta senki, egyetemi szobatársamnak évek múltán mesélve azt válaszolta: “De hiszen sosem látszott rajtad!”
Apám egyik legfájóbb mondata, amit hozzám vágott:
“Mindenkinek érdeme szerint.”
Kapcsolatunk nulla.
Azt mondják, ha semmi nem változik, semmi nem változik.
Évek kellettek és más fájdalmak, hogy ma már ne akarjak megoldani olyasmit, amihez kevés vagyok.
Tudomásul veszem, hogy ő nem tud szembenézni a hibáival, a ballépéseivel. Hogy sosem fog bocsánatot kérni, és már nem számítok arra sem, hogy valaha is felfogja, az öcsém hülyeségei miatt kifolyt évi több millióból a két unokájának is adhatott volna.
Beláttam, felesleges akarnom a normális családi viszonyt, ha ő ebben nem partner.
Ugyanakkor hálásan köszönöm neki, hogy tetteivel megtanított arra, hogyan ne bánjak a gyerekeimmel és a környezetemben élőkkel.
Sírnom pedig szabad, hogy bár volt apám, édesapám sosem tudott lenni.
Most még azt kell neki megbocsátanom, hogy az öcsémet is elvette. Most ezen “dolgozom”.
Farkas Anikó
NetAnyu
Kapcsolódó cikkek
- szeszterke Egyedül érzed magad?
- erdeig Ne etesd a bolhaelefántot
- vidirita Kérnék egy szivességet: adj választ a miértre!
Sokoldalú kétgyermekes anyuka. Kreatív onlány, a Hősnőkhöz 
Anikó,
az én történetem ennél jóval finomabb, és a végkifejlet is jobb. Ugyanis édesanyám partner, és változik, hajlandó változni
Engem folyamatosan kritikákkal nevelt, mondhatnám, “szavakkal vert”. Én pedig azt éreztem, nem szeret, mert én ilyen vagyok meg olyan. Sajnos néha még megtalálja a nyomógombjaimat, meg én is az övét. A kommunikációnkon még van mit javítani, de jó irányba haladunk.
Nekem az volt a legfontosabb tanulság, hogy ne törjem össze a gyermekeim önbizalmát, ha hibáznak; ha olyat csinálnak, ami egyáltalán nem fér be a képbe (pl. verekednek, vagy az autóban kibújik a gyerekülés biztonsági övéből), akkor egyrészt a cselekedet minősítsem és ne a gyereket, és biztosítsam arról, hogy szeretem, akármit csinál. Továbbá azért mert mást gondolt valamiről, mint én, még nem hülye…
Anita
Anikó nagyon jó ügyön dolgozol. Nincs fantasztikusabb dolog, mint a panaszok elengedése és a megbocsátás. Erre mindenkinek szüksége van, kinek többet, kinek kevesebbet kell megbocsátanunk. Sérelmek még a legjobb családokban is érik az embereket. De győzedelmes egy érzés, amikor ki tudja mondani az ember, hogy megbocsátok. Nem az a lényeg, hogy mit érzel közben, hanem az, hogy döntöttél és kimondtad: én megbocsátok! minél többször mondod ki annál előbb fogja az érzelmeidet is átjárni a megbékélés öröme. Neked biztosan sikerülni fog, ahogy téged ismerlek.
Szanita!
Örülök, hogy neked jobban sikerült.
Azt az oldalt is ismerem, amiről Te írsz, februári cikkem címe a változatosság kedvéért Anyák és lányaik:).
Nóra!
Köszi:) Igen, tudom, sikerülni fog, mert sokkal jobban érzem magam már az első lépéstől is.
Csak az bánt, hogy ehhez ennyi éven át kellett egyre bölcsebbnek lennem, átélni mindazt,
amiket átéltem.
Kevesebb szenvedéssel - ha úgy tetszik, kisebb kereszttel - nem lehetne ezeket letudni?:)
Hidd el Anikó rengetegen vannak, akik nagyon örülnének, ha “csak” (ezzel nem kicsinylítem le azt amin átmentél) ennyit kellett volna szenvedniük. Persze azt is tudom mindenkinek a maga keresztje a legnagyobb. És vannak akik egész életükben sem jutnak el erre a pillanatra.
Hálás lehetsz, hogy, te még életed felénél sem járva eljutottál erre a bölcsességre. A sebek pedig szépen begyógyulnak.
Nekem a sajátmagammal való megbékélés volt a legnehezebb és sok sok évnek kellett eltelni, míg anyukámnak meg tudtam köszönni, azt hogy élhetek. Apukám sajnos ekkor már nem élt, neki már nem tudtam megköszönni.
Ma már nagyon hálás vagyok nekik, hogy megengedték, hogy éljek. Az összes fájdalommal és szenvedéssel együtt is azt mondom, kár lenne ezt a földi életet kihagyni
és bármikor jobbá tehetjük, ha úgy döntünk.