Sok hősnő inkább nyuszinak érzi magát, mintsem oroszlánnak - legalábbis ez derült ki eddigi, ego kung-fus hozzászólásaitokból.
Ezért most kicsit mélyebben belemegyünk a nyúltémába - lássuk a nyuszik lélekrajzát!
A videóból kiderül:
- Miért szeretik annyira a nyuszikat?
- Miért jó nyuszinak lenni?
- Hogyan lesz valakiből nyuszi?
- Az önbecsülés rögös útjai: Mi a különbség az önbecsülés és az önbecsapás között?
- Hogyan járnak a nyuszik - legalábbis Japánban?
A nyuszik lélekrajza from egokungfu on Vimeo.
Kérdéseim hozzátok:
Ti mivel egészítenétek még ki a nyuszik lélekrajzát? Hogyan lesz a nyusziból oroszlán? Hogyan találja meg valaki az életcélját? Ha te megtaláltad, írd le, mi az!
A sorozat előzményei:
Ego kung-fu
Csatlakozz! 
Kapcsolódó cikkek
- soosviki Mondd bele a képedbe!
- soosviki Büszke vagyok a kudarcaimra!
- soosviki A Te igazgyöngyöd
Soós Viki 
Az igazgyöngyökkel és nyuszik, oroszlánok révén Te indítottál el egy lavinát párunk között, most elnézésedet kérem azon a “szálon” megyünk.
Ha van kedved Kedves Viki, a jó ötleted és gondolataid által szólj hozzá Te is- ha nem bánod. (cikk: Férfi és Nő c. Inana írta)
Köszi!!
Kedves Zsutta!
Lavina?! És még csak az elején vagyunk
Az Ego kung-fu leckéket mindenki saját felelősségre olvassa!
Egyébként a fejemben elsősorban nem a párkapcsolati problémák voltak amikor elindítottam a sorozatot - a helyzetek és szituációk, amiket elmondok, más hétköznapi és üzleti helyzetekre is igazak.
Kíváncsi vagyok az élményeidre és tapasztalataidra!
Üdvözlettel,
Viki
Köszönöm a videót! Rólam szól… :’(
Addig már eljutottam, hogy nem másokat hibáztatok az engem ért dolgokért, sőt, még az ő hibáit is magamra veszem, és az alól is felmentem. Szerintem ez is nyuszi vonás: a másikat piedesztálra emelem, és mindenért magamat hibáztatom. Tehát annyira nincs önbecsülésünk, hogy inkább lábtörlőt csinálunk magunkból, utána meg sírunk, ha tényleg annak is néznek… Nem?
Amúgy ma vettem meg Kassai Csilla: 5-ről 6-ra c. könyvét, és hamarosan bele is merülök, hogy végre megtudjam, honnét ered ez az évek óta tartó, szinte kiirthatatlan, makacsul ragaszkodó torz önbecsülés…
Mert hát állítólag negatív énképpel képtelenség pozitívan gondolkodni…
Oda-vissza ható dolog ez, amiről beszélsz: az rendben, hogy kellenek célok ahhoz, hogy sikereid, fejlődésed, és ezáltal önbecsülésed legyen, viszont, ha eleve leírod Magadat, akkor egyrészt így kibújsz a felelősség alól, másrészt nem is mersz célokat kitűzni magad elé, mert már úgyis tudod az eredményt…
Tudom, ez egy “kicsit nagyon” negatív lett, de most itt tartok, és csak azért írtam le, hátha más is magára ismer eme sorokban, és könnyebben tovább tud lépni eme állapotból.
Remélem, a fent említett könyvből erőt tudok meríteni, hogy egyszer, s mindenkorra véget vessek az eddigi, torz, önmagammal való bánásmódnak. Ez a videó is sokat segített benne, hogy tovább tisztuljon a kép… Köszönöm!
Bocsánat, ha túl hosszú lett…
Azt hiszem, igazából a nyuszik csinálnak agresszív kismalacot a másik emberből. Ezek a szerepek is helyzetfüggőek.
Azzal teremtünk hatalmaskodó basát magunk fölé, ha mi áldozatnak tartjuk magunkat. Az ő “hatalma” csak a mi gyöngeségünk mellett tűnik olyan nagynak.
Azt gondolom, hogy emiatt kell saját magunkkal kezdeni a változást.
Inanna, nem értek egyet, ez ugyanis egy roppant veszélyes gondolatmenet. Azt mondod ugyanis, hogy az áldozat tehet arról, hogy hogyan bánnak vele.
Pedig nem a nyuszik csinálnak agresszív kismalacot a másik emberből - bár ez nagyon jó kifogás az agresszivitás indoklására, aminek nem szabad bedőlni!
A normális önbecsüléssel rendelkező, asszertív emberből nem lesz agresszív kismalac, ha nyuszi van a közelében. Tehát nem használja ki a helyzetet és tiszteletben tartja a másikat.
A malackák azért malackák, mert nincsenek tekintettel a másik emberre, annak igényeire, és egyáltalán semmire.
Jó, ne általánosítsunk, akkor csak magamról beszélek.
Bár a tudomány - a viktimológia - is foglalkozik az áldozattá válás lélektanával, úgyhogy biztos nem csak rólam van szó.
Nem gondolom, hogy eleve elrendelt dolog az, hogy áldozatok vagyunk, vagy sem. Ezért írtam, hogy ez helyzetfüggő. Biztos van olyan ember, aki a munkahelyén például vezető beosztású, olyan igazi főnök típus, otthon mégsem ő viseli a nadrágot.
Sőt - csak hogy kényesebb vizekre evezzünk - állítólag gyakran ezek az emberek (katonatisztek például) a szexuális életükben alárendelt, szubmisszív szerepet játszanak.
A kriminológiában is számtalan példa van arra, hogy valaki újból és újból áldozattá válik.
Ez nem jelenti azt, hogy erre van predesztinálva. Ha felismeri a saját helyzetét és képes saját maga viselkedésén változtatni, akkor jöhet ki ebből a szerepből. De a másik ember viselkedését nem tudja megváltoztatni anélkül, hogy a sajátján változtatna.
Nem azt akartam sugallni, hogy vegyünk minden bűnt magunkra, még csak azt sem mondom, hogy az áldozati szereppel való találkozás mindig, minden emberből kihozza az agresszív kismalacot.
Azt tudom, hogy én huszonévesként olyan férfire vágytam, aki erős, határozott, aki mellett nekem nem kell súlyos döntéseket hoznom, aki mellett maradhatok a “felelőtlen” gyerek. Kértem és megadatott. Egy kb. 10 éves gyerek szintjén rekedtem meg, akinek engedélyt kell kérnie, ha el akar menni valahová, akit büntethetnek, ha nem teszi azt, amit elvárnak tőle, aki soha nem vállalja fel a konfliktusokat és aki belemegy mindenféle - számára előnytelen - alkuba, csak azért, hogy azt érezze, hogy szeretik.
Ha már kialakult egy ilyen helyzet, ez nem fog megváltozni attól, hogy az agresszív kismalac belátja, hogy ez így nem jó. Ő meg van róla győződve, hogy ez így helyes. Ez a tekintélyelvű, hierarchikus, diktatórikus szemléletmód a célravezető. Apád helyett apád lesz, hiszen te csak egy felelőtlen gyerek vagy, aki nem tudja, mi a jó, nem képes egyedül dönteni. Függő viszonyban vagy, szükséged van rá. Amíg te ezt a gyerek-szerepet játszod, addig ő az apád marad.
Nálunk a férjem nem egyszer rótta fel nekem, hogy nem kezelem őt igazi társként. Nem vele osztottam meg a lelki panaszaimat, mint ahogy a tizenévesek sem a szüleiknek szoktak általában mesélni a szerelmi bánataikról. Azt viszont nem volt képes elfogadni, hogy én addig nem tudom őt társamnak tekinteni, amíg ő nem tekint engem egyenrangú partnernek.
Az agresszivitásnak pedig számtalan formája van, csak sokszor nehéz felismerni, hogy most éppen nem egy segítő hozzáállást tapasztalsz, hanem egy kőkemény lelki zsarolást.
Rengeteget gondolkoztam már azon, hogy hogyan találja meg valaki az életcélját. Azt hiszem, hogy van, akinek ez csak úgy jön, belülről, az egyéniségéből fakadóan. Olyanok is vannak, akik belső harcok árán, hosszas küzdelem után találnak rá, esetleg valamilyen külső behatás, katasztrófa következtében. Aztán pedig olyanok is vannak, akiknek soha nem hiányzott, hogy életcéljuk legyen és ha esetleg felhozod nekik a témát vagy hülyének néznek vagy pedig azt hiszik, hogy agymosást akarsz rajtuk elkövetni.
Egyelőre még nem jöttem rá, hogy mi az, amitől valakinek lesz életcélja és valakinek nem lesz soha életében.
Gondolod, hogy van erre válasz?
Kedves Viki és Mindnyájatok!
Az előző írásaid is roppant megnyerőek voltak nekem, mert ha hosszasan beszélgethetnénk egy asztal köré ülve sokan, biztos vagyok abban, órákon, napokon át lehetne boncolgatni : milyen szituáció, milyen típusú emberből, mit hoz ki, ill. sok-sok-sok hasznos elemzés.
Rengeteget tanulhatnánk mindebből, mert bizony a kommunikációnk akár egy állásinterjú, akár baráti viszonyban, akár gyermekünkkel, akár az APEH ügyfélfogadójával, tehát bárhol sokat nyom a latba, tény!
Óriási fontosságú témát öleltél fel, ami Neked nem kis munkát, nekünk viszont rengeteg információt adhat.
Előre is köszönöm Neked !
Bennem valamitől mindig maradt életcél s bármilyen sanyarú élethelyzetben találtam magam, akkor is jött egy sírás, szomorkodás után a felpattanás és kiút keresési belső kényszer.
Mint Titi, én sem jöttem még rá, hogy miből építkezik belénk e belső indíttatás.
Hogy mitől lesz nyitott és fogékony az ember különböző témákra, mitől van meg benne a hajlam változtatásokra? Az neveltetésből, vele született intelligenciából, tanult anyagaiból fakad(-na)?
S bár a napokban el voltam foglalva a gyűrött arcommal párkapcsolati nyavajánkkal, (amiről tudod, írtunk és javasoltam Neked tegnap) mára megint végre önmagam vagyok és nyugtázom megint: egyedi, irtó jó lehetőségünk van itt a mindenféle téma fejtegetésével.
További sikereket Neked és Mindnyájatoknak célkitűzéseitekhez!
Sziasztok!
(szó szerint is), most volt időm végigolvasni, amiket írtatok.
Kicsit el voltam havazva
Inanna, kíváncsian várom a történeted folytatását, te aztán úgy tűnik, tényleg agresszív malacka szakértő vagy.
Eszter - igen, ez egy jó kérdés: hogyan találja meg valaki az életcélját? Lehet hogy még fogjuk ezt vesézgetni…
Zsutta, köszönöm az elismerést, kíváncsi vagyok a Te történeted folytatására is!
Eddig is tudtam, hogy nyuszi voltam, meghatározó volt ebben a neveltetésem. Anyám detto:(
Egyetem alatt illetve tudományos pályán ok volt az életem. Mint munkatárs, szintén nyuszi a munkahelyemen.
Hihetetlen, hogy a régi iskolai rendszer és egy basáskodó szülő hogy el tudja mélyíteni a hibás tekintélytiszteletet!
Ami a nyusziságot visszahozta, az a gyengeség és kiszolgáltatottság volt a második babó születése után, hiszen sokáig nem voltam ép, lelkileg még most sem teljesen.
Még mindig nem tudtam teljesen levetkőzni, nem tudtam túllépni még mindig a nyusziságomon annak ellenére sem, hogy vannak ötleteim, terveim és tennivaló nap mint nap.
De az is érdekes, hogy a fejlődésem zavarja a másik felet:)
Meglepődnek, ha el merem mondani végre, mit gondolok, hogyan szeretnék dolgokat.
De ez a helyes út, szóval Viki kösz az útmutatót, a többieknek meg a tapasztalatokat.
Remélem, barátnőd dolgai is rendbe jönnek!